Eljött az utazás napja, a magyar reptéren minden simán ment. A kiutazásnál senki nem ült mellettünk a harmadik ülésen, így egészen kényelmes volt a 6 órás út, a kisfiam aludt 2 órát.
A 2-es terminál Dubajban az érkezésünkkor szinte üres volt. Az útlevél-ellenőrzésnél nem kérték a PCR-tesztemet, sőt, egész gyorsan visszaadták az útlevelemet, és beletettek egy SIM-kártyát a DU szolgáltatótól, hogy azt majd használhatom a kint tartózkodásom alatt. Erről később kiderült, hogy nem működött.
2021 októberében elkezdtem olcsó repjegyeket keresgélni valami meleg helyre, november közepére találtam egy szinte már hihetetlenül olcsó jegyet Dubajba. Igaz, fél évvel későbbre terveztem az utamat, de úgy voltam vele, hogy ez a jegy Isten ajándéka, ha most ilyen olcsó, akkor most kell mennünk.
Rögtön üzentem a Dubajban élő barátnőmnek, hogy örülne-e, ha egy hónap múlva láthatna minket, mert akkor rögtön lefoglalom a jegyet. A válasza igen volt, így meg is vettem a jegyet.
A csomagjainkra várva már kezdtem kétségbeesni, hogy sem a babakocsi nem jött meg, sem a bőröndünk. Már szinte mindenki elment, aki a mi gépünkön utazott, amikor a mi bőröndünk is megjött, és már a forgószalagon láttam, hogy valami baj van, a bőrönd karja eltört, és az egyik kerék is sérült volt.
Úgy voltam vele, hogy panaszt teszek, hiszen az iroda pár lépésre volt. Megjegyzem, nagyon kedvesek voltak a pultnál, egy filippin hölgyhöz kerültem, aki felvette az adatainkat és leírta a problémánkat. Kb. fél órát kellett várnunk, a kisfiammal leültünk, Ő eljátszott a kis tabletjével, én meg egy SMS-t próbáltam írni a barátnőmnek, hogy ne izguljon, megérkeztünk.
Miután átadták a mi példányunkat, elmondták, hogy a Wizz Air oldalán panaszt kell tennem, csatolni a reptéren kapott riportot a panasztételről, valamint a bőröndről készített fotókat.
Egy óra késéssel indultunk a kijárat felé, az ajtón kilépve rögtön megláttam a barátnőmet. Kiderült, hogy nem kapta meg az SMS-emet, de remélte, hogy minden rendben van velünk. Furcsa volt 4 év után újra találkoznunk.
A barátnőm lakásához érkezve – Bur Dubajban –, azt már éjjel is láttam, hogy nagy valószínűséggel az indiai negyed közepén fogok lakni a nyaralásunk alatt. A lakásba belépve találkoztam először a férjével, aki igazán kedves embernek tűnt, mosolygós arca volt, és kedvesen fogadott minket.
Közben a barátnőmet hívták a reptérről, mivel az Ő számát adtam meg a panaszirodánál, hogy valószínűleg elhagytuk a kicsi tabletjét, és ha éjjel visszamegyek, akkor maguknál tartják, ha nem, akkor leadják a talált tárgyaknál. A barátnőm férje mondta, hogy inkább legyen másnap, és akkor a sofőrje visszavisz.
Délelőtt jött is értünk az indiai sofőr, kivitt minket a picivel a reptérre, hogy visszakapjam a tabletet. Rendes volt, bejött velünk egészen az irodáig. Ott az útlevelemet kérték, el kellett mondanom, hogy miért jöttem, majd a férfi pár percig keresgélt valamit a gépen, és a telefonjával készített egy fotót. Arról kellett felismernem a tabletünket, felismertem, és elmondtam, hogy a pici miatt tele van karcolással, így gyorsan vissza is kaptuk.
Kiutazásunk előtt ismét írtam egy posztot a Couchsurfing oldalon, hogy a 3 éves kisfiammal 1 hétig Dubajban leszünk, és örülnénk, ha lenne olyan valaki, aki csatlakozna hozzánk a kintlétünk alatt, akár egy kávéra vagy városnézésre.
Egy egyiptomi mérnök sráccal kezdtünk el chatelni pár héttel az érkezésünk előtt, Őt tréningre küldte a cége Dubajba, velem egyidős volt, 2 gyermekes családapa. A másik egy malajziai srác volt, aki vette a fáradságot, és már az első e-mailjébén leírta, hogy mit lenne érdemes megnéznünk.
Mikor Aryan, a malajziai srác elénk jött, úgy kezdtünk el beszélgetni, mintha már rég ismertük volna egymást. Megbeszéltük, hogy strandra megyünk. Elszóltam magam, hogy korábban a Kite Beachre jártam, ami az „én Burj Al Arab” hotelem mellett van. Nem tudom, miért imádom azt a hotelt ennyire, de még a Burj Khalifánál is jobban tetszik nekem. A srác olyan rendes volt, hogy elvitt erre a tengerpartra, és amikor leparkoltunk, akkor vettem észre, hogy szinte a hotel lábánál fürdünk majd.
A következő napon már az egyiptomi srác is a városban volt, így az első közös napunkra Abu Dhabi túrát terveztünk, ami elég olcsó is lett volna, mivel a buszjegy Dubajból Abu Dhabiba csak 25 AED, ami azt jelenti, hogy a retúr jegyünkért fizettünk volna 4.500 Ft-ot.
Amikor megtaláltuk a buszmegállót, a látvány sokkoló volt, kb 100 ember állt már sorban a tűző napon. Esélyünk sem volt felférni a buszra, de én még mindig reménykedtem, hogy hátha a babakocsis anyukával kivételt tesznek. Azonban nem így lett, nem tudtunk Abu Dhabiba utazni, helyette a gyönyörű Batuta Mallt néztük meg.
A metrónál, amikor a csomó indiai és pakisztáni férfi benyomult előttem a liftbe, szívem szerint már rájuk kiabáltam volna. Ez a szituáció sajnos mindennapos volt a kint tartózkodásunk alatt, egy alkalom sem volt, hogy ezek az ázsiai férfiak beengedtek volna a liftbe elsőnek, inkább engem félresodorva nyomultak be.
Másnap a barátnőmékkel elmentünk a Dubai Frame-hez, a „keret” tetejéről lenézve láthatjuk a különbséget az óváros és az újváros között. Az egyik oldalon az egyszerű, szürkés, alacsony épületeket láthatjuk, a másik oldalon meg a hatalmas toronyházak nyúlnak a magasba.
A következő nap során a malajziai sráccal az óvárost néztük meg. Őszintén szólva nem nyűgözött le annyira, mint amennyire gondoltam. Már nem élnek ott emberek, csak néhány bolt és kávézó volt még ott, ami nyilván a turistákat hívogatta.
Az egyiptomi sráccal bejártuk fél Dubajt, voltunk a Burj Al Arabnál, ismét fürödtünk a Kite Beachen, viszont a látvány nem volt olyan szép, mint 4 éve, a gyönyörű hotel körül daruk nyúltak a magasba, mert állítólag újabb hoteleket kezdtek el építeni.
A következő napon elmentünk a régi lakóhelyem környékére, ami eléggé viccesre sikeredett, mivel átnevezték a metróállomást, ahol laktam, és még a mellette lévő másik kettőt is. Így sikerült rossz helyen leszállnunk, de miután rájöttünk, hogy ez nem a mi megállónk, mentünk még egyet.
A Jumeirah Lake Towersnél a toronyházak közé besétálva megpillantottuk a tavat. Amikor kint éltem, esténként a tó körül futottam. Velem szemben nyúlt az ég felé a gyönyörű tornyom, amiben korábban éltem (Gold Crest View 2). Emlékek sokasága suhant át a fejemben.
Az egyiptomi srác is tátott szájjal nézte a csodálatos épületeket. Megkérdezte, hogy ha én ilyen szuper helyen laktam, akkor miért hagytam el Dubajt. Érdekes, hogy ha az emberek látnak egy gyönyörű épületet, nem gondolnak a dolgok mögé, hogy mennyi lehet a bérleti díj, mennyi a fizetés, hogy egy bérből mindenhol nehéz megélni, csak azt látják, hogy wow, mennyire szép hely, és milyen bolond az, aki ezt itthagyja.
Az utolsó együtt töltött délutánunkon elmentünk megnézni a Burj Khalifát és a táncoló szökőkutat, éreztem, hogy ott fogok megtörni. Így is lett. Felcsendült a gyönyörű arab zene, a szökőkutak táncba kezdtek, és nekem ott, mindenki előtt eleredt a könnyem. Már nem is akartam takargatni, csak engedtem végigfolyni az arcomon. Furcsa érzések kavarogtak bennem. Amikor még csak interjúkra jártam ki, itt imádkoztam, hogy bárcsak kikerüljek Dubajba. Majd amikor kint dolgoztam, csak párszor tudtam eljönni, mert nagyon sokat dolgoztam, és most itt vagyok a kisfiammal, aki 4 évvel korábban Dubajban fogant meg. A zenét hallgatva csak magamhoz szorítottam, és hálát adtam az égieknek, hogy Ő van nekem.
Az utolsó napon még a mellettünk lévő Day to Day diszkont boltban vettem magamnak pár dolgot, meg pár apró ajándékot a barátaimnak. A barátnőm adott egy bőröndöt, nem engedte, hogy újat vegyek.
A visszatérésemmel lezárult egy kör. A hasamban a babámmal hagytam el a várost 4 évvel korábban, most a kisfiammal tértem vissza Dubajba. Újra átéltem azokat a dolgokat, amiket korábban, és rájöttem, hogy egyszerűen én nem vagyok idevaló. Hiszem azt, hogy minden embernek van egy „helye” a világon, ahová „odaillik”. Én most már tisztán látom, hogy a Közel-Kelet nem az én világom.
A könyveim erről is szólnak, ajánlom őket a figyelmedbe!
