A bili utazása Törökországba

2021-ben 4 év után újra repülőre ülhettem, ráadásul a kisfiammal együtt. A Pegasus Airlines légitársasággal utaztunk Alanyába. Utazás előtt sajnos kétszer is törölték a járatunkat. Így a tervezett két hét helyett 1,5 hétre módosítottam a nyaralásunkat. Emiatt utolsó nap fel kellett repülnünk Isztambulba, hogy egy éjszakát ott aludjunk és másnap reggel időben ki tudjunk menni a reptérre a budapesti járathoz.
Úgy voltam vele, hogy ezt is kibírjuk a cél érdekében. Megérdemlem ezt a nyaralást, megdolgoztam érte, és bármi lesz, mi jól fogjuk érezni magunkat.

Nem csak magamról kellett gondoskodnom, hanem egy piciről is, hogy mindene meglegyen. Ezért már 2 héttel korábban kitettem a nagy bőröndöt, meg egy kis fedélzetit a Törpémnek, és szép lassan elkezdtem belerakni a szükséges dolgokat.

Eljött az utazás napja, taxival kimentünk a reptérre, ahol minden simán ment az útlevél-ellenőrzésig. Nem volt senki előttem, így mosolyogva, „Jó napot!”-ot köszönve nyújtottam át a két útlevelet a vámosnak, aki egyáltalán nem volt kedves velem. Mogorván rám szólt, hogy „Na, kié ez a gyerek?” Igaz, a bőrszínünk nem egyforma a kisfiammal, de ez még nem jelenti azt, hogy nem lehet a saját gyerekem. Ekkor még kedvesen válaszoltam, hogy az enyém, de a férfi tovább nyaggatott, hogy tudom-e ezt igazolni. Na, ekkor estem pánikba, hogy mi van, ha kiraktam otthon a személyi igazolványainkat, hogy el ne veszítsük őket. Gyorsan elkezdtem kutatni a pénztárcámban, ahol tartani szoktam, és remegő kézzel odaadtam a vámosnak mind a két személyit, hogy lássa, hogy én vagyok a kicsi édesanyja.

Soha nem fordult volna meg a fejemben az utazás előtt, hogy esetleg azt kell bizonyítanom, hogy a gyerekem az enyém-e. Miután visszakaptam az iratainkat, csak akkor mertem kifújni a levegőt, az egész gyomrom görcsben állt, hogy nehogy már itt bukjuk el az utunkat. De úgy látszik, a személyi igazolvány megoldotta a problémát.

Mivel a kisfiam csak egy hónappal az indulás előtt lett szobatiszta, és ragaszkodott a kis bilijéhez, ezért flexibilis mamiként úgy gondoltam, hogy mi bajom lehet, ha azt is bepakoljuk. A bili mély részébe beletettem kis zoknikat, boxereket, hogy minden szabad teret okosan használjak a bőröndben, és össze se törjön a bőrönd reptéri dobálása közben. Kissé aggódtam, hogy fogok közlekedni a nagy és a kis bőrönddel, és a babakocsival, úgy, hogy nem volt semmilyen segítségem.

Ezután jöhetett a következő izgalom, hogy vajon a kicsi mennyire fogja jól viselni az utazást. A gép késett, a fiam már a Ferihegyen egy jó nagy hisztit levert, egy barátnőmet hívtam fel, hátha eltereli a kicsi figyelmét, ami szerencsére sikerült is.

A gépbe szállás után a kicsit beültettem az ablak mellé, hátha jobban fogja élvezni a kilátást. Így is lett, teljesen el volt varázsolva az első repülőútjától.

A Sabiha Gökcen reptéren kellett átszállnunk Alanyába. Azért választottam a 4,5 órás csatlakozást, mert inkább többet várok, minthogy azon idegeskedjek, hogy elérjük-e a repülőnket.

Elérkezett az idő, hogy beszálljunk az alanyai gépbe. Törpém egészen jól túlélte a 4,5 óra várakozást, eljátszottunk a kapu előtt, megnéztük a fel- és leszálló repülőket. A gép a kifutópálya előtt 35 percet várakozott a felszállásra, ezt sosem értettem, hiszen legalább már 20 alkalommal használtam ezt a repteret, és valahogy mindig gond volt a pontos időben való felszállással. A repülőgép ablakán láttam, hogy szinte percenként érkeztek és szálltak fel a gépek.

A felszállásra váró repülőben ülve én azon izgultam, hogy a késés azt jelenti, hogy később érünk az alanyai reptérre, és a Törpém már aludni fog. Hogy fogom majd az alvó kicsit cipelni a bőröndökkel és a babakocsival együtt? Végre felszálltunk, és 22:35-re megérkeztünk Alanyába, a landoló gép ablakán kinézve olyan volt, mintha egy állattenyésztés közepén szálltunk volna le, ahol semmi nincs. Csak istállószerű épületeket láttam, nem volt még egy normális épület sem a közelben, a reptéren a mi gépünk volt az egyetlen.

Kiszálláskor lépcsőn kellett lemenni, és nagyon örültem volna, ha az alvó picit bele tudtam volna rakni a babakocsijába, de az nem volt a lépcső lábánál. Angolul még a reptéren is alig értenek az emberek. Egy segítőkész török hölgy megkérdezte, hol kapjuk meg a babakocsit, akkor azt mondták, hogy majd a csomagokkal együtt fog kijönni. A csomagokra várva, a kicsimet ringatva egyre idegesebb lettem, mert a mi csomagjaink sehol nem voltak, már az üres szalag forgott csak körben, és éjjel 11 óra volt.

Láttam, hogy még kb. 10 utas várakozik hozzám hasonlóan, így azért picit megnyugodtam, hogy nem csak a mi csomagjaink tűntek el. Ekkor jött egy reptéri alkalmazott, és csekélyke angoltudással, a kezével mutogatva jelezte, hogy hagyjuk el azt a területet és menjünk ki, majd egy másik bejáraton menjünk be a reptérre, mivel mi külföldi utasok vagyunk, ezért át fogják vizsgálni a csomagjainkat.

Csak én álltam ott tehetetlenül, egy kisgyerekkel a kezemben. Ekkor a kedves hölgy, aki korábban is segített, hozott egy trollyt, amire a bőröndöket felrakhattam. Legutolsóként kaptam meg a csomagjainkat, a bőröndjeinket valóban átvizsgálták.

A víz szakadt rólam a csomagok emelgetésétől, meg az idegtől is, hogy vajon a transzferbusz megvár-e minket. A reptér előtt egy fiatal férfi kiabálta a nevemet, és mutatta a transzferbusz logóját. Ekkor esküszöm, egy nagy kő esett le a szívemről. Van Isten az égben, mégis megvártak minket, a busz már tele volt, 8 utas ült már benne. A transzferbusz 70 török lírába került, ami igen jó ár 2 főre egy egyórás útra, kb. 3.100 Ft. A reptérről elindulva olyan volt, mintha kis falvakon haladtunk volna át, majd nagy betűkkel ki volt írva Alanya az út jobb oldalán, és azt elhagyva a szám is tátva maradt, olyan lakóparkokat láttam. Hullafáradt voltam, de csodálkozva néztem ezt a csinos kis mediterrán környezetet, én ilyen helyet kívánnék magamnak.

Hajnali 1 előtt értünk a szállásra, akkor már a kisfiam a karjaimban aludt, úgy húzgáltam be a másik kezemmel a bőröndöket a recepcióhoz. Feltűnt, hogy a recepcióst nem igazán érdekelte az én szenvedésem, úgy, hogy senki más nem volt a recepciónál. Azt gondoltam, hogy az útleveleinket felmutatva megkapjuk a szállást, és az összes papírmunkát reggel elintézzük, hiszen nekem nem lett volna szívem egy anyukát gyerekkel a kezében még hajnalban azzal csesztetni, hogy mindent kifizessen. Mit gondolt a recepciós, hogy reggel eltűnök? Nyilván lementem volna mindent elintézni, de a férfi biztosra ment, majd felkapott 3 kulcsot, és felmentünk lifttel a 2. emeletre, ahol megmutatott 3 szobát. Miután egy medencére néző szobát kiválasztottam, átadta a kulcsot, és távozott. Én gyorsan ágyba tettem a Törpémet, és a szükséges dolgokat kivettem a bőröndökből, gyorsan lezuhanyoztam, majd bebújtam a kicsi mellé.

Hajnalban nem igazán láttam, hogy is néz ki a szoba. A hotelszoba tényleg 40 m2 lehetett, ahogy az le volt írva, na de a tisztaság és a minőség messze állt a képektől, ami alapján kiválasztottuk. Ennyire nagy csalódás még sosem ért a hotelfoglalásaim során, ráadásul több mint egy hetet kellett itt töltenünk.
Csak reggel vettem észre, hogy a hálószobánk ajtaja ököllel be van ütve, és nincs is kijavítva a lyuk, a mosdó és a mosogató szélén fekete csík van, a zuhanyzó sem volt igazán gusztusos, a kanapé cigivel ki volt égetve, a lepedőn is találtam lyukat, de már úgy voltam vele, hogy nem érdekel.

Az apartmanunk 10 perc sétára volt a parttól, ami engem sosem szokott izgatni, hiszen miért fizessek kétszer annyit azért, mert a hotel a tengerparton van. Egy fizetésből nagyon meg kell gondolni, hogy mire ad ki az ember, így nekem ez tökéletes volt. Olcsó hotel, nagy hálószobával és nappalival, közel volt a tengerhez, sőt, még nagy erkélye is volt.

Nagyszerű ötletnek bizonyult, hogy a bilit is vittük magunkkal, mivel még csak 1 hónapja használta a kisfiam, ezért úgy voltam vele, hogy inkább beteszem a bőröndbe és viszem magammal Törökországba. A kis drága örömmel használta a bilijét a fürdőszobában, és nem is pisilt be a nyaralás alatt.

Azért választottam Alanyát, mert azt írták a neten róla, hogy homokos a partja, és nagyon felkapott a családosok között. Úgy voltam vele, hogy ez remek, akkor a kisfiam is hátha talál majd kis játszótársat a tengerparton, és jól sikerül az egész nyaralás.

Szerettem a tengerparti promenádon sétálni, széles volt, és nagyon tiszta, az egyetlen dolog, ami nem tetszett, hogy sok trükkös motoros is azon közlekedett, hogy kikerülje az autóút forgalmát. Ami felfoghatatlan volt számomra, hogy miért építettek egy forgalmas autóutat a tengerpart mellé. Hiába volt több helyen is zebra, de nem voltak közlekedési lámpák, így amikor a babakocsival próbáltam lemenni a partra, sokszor beragadtam a zebra közepére, mert az egyik irányból lehet, hogy elengedtek, de a másikból már nem.

Nagyon finomak a török ételek, minden nap legalább egyszer étteremben ettünk, az árak nem magasak. Korábban sosem próbáltam ki a gránátalmaszirupot, de Alanyában több étteremben is azzal locsolták meg a salátát. Isteni íze volt, így otthonra is vettem belőle.

Alanya őszintén szólva nem tetszett, a tenger nagy kavicsos volt, sőt, nem csak kavicsos, olyan, mintha a partszakasz mentén hatalmas, egybefüggő kőszikla szakadt volna le. Sok oldalt megnéztem a neten, amikor kiválasztottam, hogy melyik részen szállunk meg, de sehol nem írták ezt az összefüggő kőszörnyeteget. A part tényleg homokos volt, a hatalmas kövek a vízben voltak. Igaz, mi csak az Oba Beachen maradtunk, de másoktól azt hallottam, hogy a legtöbb strand köves, ezért nem is indultam felfedező útra.

Csodálatosan szép időnk volt, szeptemberben 30-33 fok, este sem ment le 25 fok alá a hőmérséklet. Ilyen időjárásról álmodoztam, ahol nem égek meg a napon, szépen barnulok, és este meg jókat sétálhatok a tenger mellett.

Számos kis török bódé van a parton, ahol frissen facsart narancs- vagy gránátalmalevet lehetett venni, azokat ittam esténként séta közben, 3 dl 20 líra volt, egy gombóc fagyi meg 5 líra. Amíg én iszogattam, a kisfiamat fagyival kényeztettem, így mind a ketten boldogok voltunk. Itt próbáltam ki először a narancsfagyit, hát ennyire finom fagyit régen ettem. Azt hittem, hogy a finom olasz fagyiknak nincs párja, de ez a narancsfagyi felvette velük a versenyt.

Nagyon vártam ezt nyaralást, főleg azok után, hogy az előző évem végig a válásomról szólt, és már 2 éve nem utaztam a koronavírus miatt. Igazi baba-mama nyaralás volt, mind a ketten nagyon élveztük.
Összességében ez a nyaralás megerősített abban, hogy bármire képes vagyok és mindent megtudok oldani. Sokat tanultam az utazásból, tudom, hogy mit csináljak és mit ne csináljak egy következő utazásnál, ha a kisfiammal utazok. Egészen biztos, hogy amíg szüksége lesz babakocsira, addig nem megyünk olyan helyre, ahol át kell szállni, én nem akarok ennyi stresszen keresztülmenni.

A jövőben megpróbálok olyan járatra foglalni, ahol az érkezési idő maximum 20:00 óra, mivel akkor még a kicsi nem alszik, és könnyebben tudunk mozogni. Talán a legkellemesebb utazás egy átszállás nélküli, 2-3 órás repülés lenne. Azt gondolom, hogy az olyan családok számára, akik nem tudják megfizetni a drágább olasz, görög és spanyol nyaralásokat, Törökország és Bulgária kiváló lehet.

Törökországban főleg Marmaris Fethiyet, Bodrumot, Antalyát ajánlom a tapasztalataim alapján, mivel több mint húsz alkalommal nyaraltam ebben a csodálatos országban. A bolgár Napospart pedig simán versenybe szállhat a spanyol aranyhomokos partokkal. Mind a két országban olcsóbban lehet enni, olcsóbban lehet vásárolni, és a szállodák is jó áron vannak.

Utazásunk után az egyik barátnőm mondta, hogy én egy „heroin” vagyok, ami angolul hősnőt jelent. Tudom, sokan nem mertek volna ebbe belevágni, de én mindig is bátor voltam, és szerettem a kihívásokat. Ez az út megmutatta, hogy bármeddig is leszek egyedülálló anya, ha anyagilag meg tudom teremteni azt, hogy elmenjünk nyaralni, akkor fizikálisan biztosan meg tudom csinálni.